E Stim / Tens / Elektromos stimuláció

A transzkután elektromos idegstimuláció (TENS) egy alacsony frekvenciájú, 2-4 Hz-es (alacsony) vagy magas frekvenciájú, 80-100 Hz-es (magas) monofázisos vagy (többnyire) bifázisos egyenszögű impulzusokkal (váltakozó áram) végzett elektromedikai ingeráram-terápia, amelyet elsősorban fájdalomcsillapításra (fájdalomcsillapításra) és izomstimulációra használnak. Az áramformák előfordulhatnak téglalap alakú tűimpulzusok állandó impulzussorozataiként vagy megszakított impulzussorozatokként, burst Tens-ek formájában. A TENS technikát az 1970-es években fejlesztették ki. Bár már jó ideje folytak kísérletek az idegstimulációval, racionális alkalmazása csak a fájdalom kapukontroll-elméletével kezdődött (Patrick David Wall/Bill Sweet, C. Norman Shealy és mások).

Hatásmód

A TENS hatékonysága ellentmondásos vita tárgya. Vannak olyan vizsgálatok, amelyek a placebokezeléshez képest hatékonyságot mutatnak, és vannak olyanok is, amelyek nem tudtak semmilyen előnyt kimutatni a TENS javára. Nem áll rendelkezésre elegendő vizsgálati adat a hatékonyság végleges megítéléséhez.

Az Amerikai Neurológiai Akadémia (AAN) egy munkacsoportja R. Dubinsky vezetésével arra volt kíváncsi, hogy a TENS hatékony-e a neurológiai betegségek fájdalmainak kezelésében, és metaanalízist végzett. Összesen tizenegy olyan tanulmányt azonosítottak 2009 áprilisáig, amelyek megfeleltek a befogadási kritériumoknak, azaz amelyek a TENS-t placebóval vagy más terápiával összehasonlítva vizsgálták, és legalább tíz beteget vontak be. Két II. osztályú vizsgálat állt rendelkezésre a hátfájásról, amelyek mérsékelt előnyöket mutattak. Ezzel szemben két I. osztályú vizsgálat, amelyeknek a hatalma elegendő volt ahhoz, hogy 20%-os különbséget mutasson ki a kezelésben részesülő betegek számában, és egy II. osztályú vizsgálat nem mutatott ki pozitív hatást. Mivel az I. osztályú vizsgálatok szolgáltatják a legerősebb bizonyítékot, a szerzők úgy vélik, hogy a TENS-t a hátfájás kezelésében hatástalannak kell minősíteni.

A cukorbetegek distalis polineuropátiájában jelentkező enyhe fájdalom kezelésére vonatkozóan két II. osztályú vizsgálat létezik, amelyben a TENS-t a látszat TENS-sel hasonlították össze, valamint egy III. osztályú vizsgálat, amelyben a nagyfrekvenciás izomstimulációt a TENS-sel szemben vizsgálták. A placebóval összehasonlítva a valódi TENS a két II. osztályú vizsgálatban a vizuális analóg skálán a fájdalom intenzitásának mérsékelt csökkenését mutatta, míg a III. osztályú vizsgálatban a kezeltek nagyobb hányada tapasztalta az izomstimuláció előnyét. A szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy a TENS-nek lehet némi hatékonysága a fájdalmas diabéteszes neuropátia kezelésében. Azonban számos más terápiás megközelítés létezik e tünet kezelésére, amelyek közül egyiket sem hasonlították össze közvetlenül a TENS-szel. A neurológusok arra a következtetésre jutottak, hogy egy olyan gyakran alkalmazott terápia, mint a TENS hatékonyságára vonatkozó bizonyítékok a fájdalom szindrómák esetében nagyon gyengék. Az A szintű bizonyítékok alapján nem tudják ajánlani a módszert hátfájás esetén történő alkalmazásra. Bár a TENS megfontolható a diabéteszes fájdalomban szenvedő betegeknél, a bizonyítékok minősége nem túl magas.

Az elektrostimuláció (más néven elektroszex, estim vagy e-stimuláció) elektromos vagy elektronikus segédeszközökkel történő stimulációra utal. Nem számít, hogy ez egyenárammal vagy alacsony frekvenciájú váltakozó árammal történik. Az ingerlés speciális eszközökkel, például ibolyafalakkal történik.

Az elektromos stimuláció az orvosi ingeráram-technológiából fejlődött ki. Az első ingeráramot alkalmazó terápiákat Walther Nernst 1900 körül fejlesztette ki. Sokkal később, az 1950-es évek körül ismerték fel, hogy ezek a terápiák szexuális stimulációt is képesek nyújtani. Az első lépéseket az elektrostimuláció irányába a Relaxacisor nevű eszközzel tették meg, amelyet valójában izomstimulációra szántak. Az elektródákat közvetlenül a nemi szervekre vagy azok közelébe helyezték. Ezek a technikák hamarosan beépültek a BDSM játékokba.